Heti off: dühöngő

Érett már egy ilyen poszt, de nagyon... Csak eddig nem volt bátorságom hozzá azt hiszem, hogy meg is valósítsam. Hányszor, de hányszor próbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy hogyan is lehetne szavakba önteni és megírni egy ilyen bejegyzést. Ugyanis ha az érzelmeimről van szó, akkor nemes egyszerűséggel megnémulok... Lehet, hogy ezt nehéz elképzelni, mert szerintem a legtöbb ember engem egy nagyon vidám, kissé szarkasztikus, kissé hisztis és őrült, barátságos és nagyon nyitott személyiségnek lát, pláne a blogon keresztül, pedig ez nem így van. Vagyis félig meddig így van, valóban ez is én vagyok, de ugyanakkor van egy másik énem is. Egy szomorú, örökké elégedetlen, önkritikus, szorongó kislány, aki megbújik a mélyben, de mindig jelen van, soha nem tűnik el. Ugyanis a valódi érzelmeimről szinte soha, senkinek nem beszélek (terapeuta, gyógyító kivételt képez, azért fizettem őket :D) és hahh most sem fogok, mert nem szeretem kiadni magam... Na jó egy kicsit talán fogok...

Ezt a sikolyt akarom látni, hallani mindenkitől :D

A poszt címe azért lett dühöngő, mert az a legnagyobb problémám, hogy minden érzésemet magamban tartom és most egy kicsi segítséget szeretnék nyújtani magamnak és azoknak is, akik hasonló cipőben járnak, vagyis a mindig minden békát lenyelő embereknek. Sajnos ez van, ilyen is van és ilyen idióta vagyok... Nem szeretem a konfrontációt, nem szeretek veszekedni, nem szeretnék megbántani másokat, inkább nyelek. Aztán egyszer csak azon veszem magam észre, hogy addig nyeltem, fojtottam vissza, amíg az a hatalmas mennyiségű felgyülemlett stressz egy kellemes pánikroham formájában tör elő, vezetés közben... Nem szeretnék még egy ilyet, az tuti, bár szerencsére eléggé összeszedett és józan vagyok ahhoz, hogy 911 nélkül is tudjam kezelni az ilyen helyzeteket. De ez baromira nem egészséges, sem lelkileg, sem pedig fizikailag (40 évesen szívroham meg ilyesmi, kösz inkább nem...). Szóval elhatároztam, hogy változtatok a helyzeten. Elkezdem szépen, apránként, lassan de biztosan nem visszafojtani az érzelmeimet és nem lenyelni mások szarságait (már bocsánat). Nyilván vannak körülmények, amikor jobb ha az ember tartja a száját, de másképpen is le lehet vezetni a feszültséget.

A legjobb megoldás néha a legegyszerűbb is egyben... Nem kell mindig visszafogni magunkat, dühöngjünk és adjuk ki egy kellemes sikoly, visítás formájában a feszültséget (lehetőleg azért olyan helyen, ahol nem hall és lát senki, mert még a végén nah... bolondnak néznek minket, pedig azok a bolondok, akik magukba fojtják...). Ha más nincs akkor kispárnába. Vagy sírjunk egy kellemeset: szívszaggató melódiák, szomorú, megható filmek (Andersen eredeti kishableány sztorija nálam tuti recept...) és egy 100as zsepi. Ha pedig törni, zúzni van kedvünk, akkor sem kell visszafogni magunkat, vágjuk a földhöz azt a kispárnát vagy bokszoljunk bele párat. Esetleg vegyünk pár 100 forintos IKEA tányért és vágjuk a falhoz. Néha meg kell tenni, jobb lesz utána :D. Jó megoldás a sportban levezetni a feszültséget, ha még nincsen annyi bennünk, kiváló például a jóga (nem kell flancos és drága órákat vennünk, lessünk el a netről pár légzésgyakorlatot és pózt, aztán hajrá, 5 perc minden este). Aztán ott vannak a barátok. Az igazi barátoknak igenis lehet néha panaszkodni és szidni másokat, ez hihetetlenül sokat tud segíteni. Puffogunk, dühöngünk nekik egy pár percet (hogy én mennyire rühellem azt a ribancot, b**zná meg stb, nem szép dolog, trollkodni nem is szabad, de négy fal között a barátnőknek igenis ér, mert senki sem szent és nem kell lelkiismeret furdalást sem érezni). 

Tudom, hogy sokszor még így is nehéz tud lenni, de akkor sem szabad magunkba tartani ezeket az érzelmeket, mert belülről tesznek tönkre, lelkileg és attól rosszabb nincsen. Nem szabad azt hinni, hogy azzal, hogy nem adjuk ki magunkat, attól erősebbnek, menőbbnek látszunk. Ez nagyon nem helyes... Ha szembenézünk a problémáinkkal és ha bevalljunk magunknak, hogy igenis ez van, ilyen vagyok, az már fél siker és ettől válunk erőssé és ezzel tudunk érzelmileg és lelkileg felülemelkedni a sok ostoba birkán. Ezért is van itt most ez a kis dühöngő: írjátok le, névvel, névtelenül, de írjátok le, ha bánt benneteket valami, vagy küldjetek egy virtuális (vagy igazi) sikítást, mert meg fogtok könnyebbülni, legyen szó munkahelyi, párkapcsolati, családi vagy bármiféle apró cseprő problémáról. Ne fojtsátok vissza, igenis adjatok hangot az érzelmeiteknek!